Az amalgámháborúk története

Ahogyan az uralkodók és birodalmaik történelme, ugyanúgy az amalgám nevû fogtömő anyag története is három szakaszra osztható: kialakulására – (ebben az esetben felfedezésére), virágzására, és bukására. Ezek az időszakok általában évtizedek alatt váltják egymást. A szakaszokra minden esetben jellemző az ellenállás intenzitása, melyet ma AMALGÁM HÁBORÚKnak nevezünk.

Az I. Amalgámháború idején szigorúan csak a fogorvosi szakma képviselői tiltakoztak a használata ellen. A II. Amalgámháborút egy kiváló német kémikus professzor odaadó munkássága keltette életre. Jelenleg a III. háború idejében a tudományos élet számtalan neves, és nevessé vált kutatója küzd a maga módszerével azért, hogy a higany tartalmú tömőanyag élő szervezetbe ne kerüljön.

Amikor a néhány mondatban összefoglalható lényeg mögé tekintünk – legyen az tisztán történelem, vagy egy tudományág története – a részletek mindig emberi momentumokban gazdagok. A történet megelevenedik; számok, nevek és helyszínek halmaza helyett, személyes élménnyé válik. Még egy ilyen erősen mérgező anyagnak, mint a higanynak a szájüregben való felhasználása is bocsánatos véteknek tûnik az idő távlatából. Az emberek soha nem voltak mindentudók, tanulnunk kell, és ez csak tapasztalás és szenvedés útján lehetséges. Bocsánat azonban csak addig tart, amíg a vétkünk nem tudatos…

Az elmúlt 15-20 év tudományos kutatásai világos képet adnak arról, hogy az ezüst tömésekből felszabaduló higany – amely a föld egyik legtoxikusabb eleme – a szervezetünkbe lerakódik. Önmagától nem ürül ki, az egyént a krónikus higanymérgezés állapotával sújtja, mely tünetegyüttesnek mikromerkurializmus a neve.

Az amalgám felfedezése, használatba vétele

1818-ban Bell angol kémikus felfedezte, hogy ezüst fragmentumokat higannyal összekeverve olyan paszta jön létre, amely alakítható, még mielőtt fémötvözetté keményedne.

A fogászatnak minden időben fő problémája volt, hogy megfelelő tömőanyagot találjon, mely az elromlott fogszövet helyére, egyszerûen bevihető legyen és tartós, olcsó fogtömést eredményezzen. Akkoriban – a ma kiemelt fontosságú biokompatibilitás, mint szempont, fel sem merült. Így hát az amalgámot 1826-ban fogászati célra kezdte alkalmazni a párizsi fogorvos, M. Taveau ezüst paszta néven. Az ezüst reszeléket rövidesen ezüst aprópénzből készítették. Így az amalgám akkor már ónt és rezet is tartalmazott.

Az amalgám mint fog tömőanyag elindulhatott hódító útjára. Olcsó volt, könnyû volt kezelni, és a fogak előkészítése kevesebb fájdalommal járt, mint az aranyból készülő tömések esetén. Egyetlen probléma az ún. kötési tágulás volt. Ez azt jelentette, hogy a kezdeti amalgám ötvözetek, a keményedés során, tágultak. A tömések másnapra magasak lettek, és a fogak egy része letöredezett.

Mégis, egy 1833-ban engedélyezett new york-i praxis, egy valóságos filmbéli sikertörténetet mondhatott magáénak. A Crawcour fivérek több min húsz évig vezettek virágzó fogászatot, egyetlen anyagra alapozva, ez pedig az amalgám volt. Kezdetben, a szegényebb néprétegeket ellátó rendelő divatossá vált, és New York tehetős asszonyai is ide hozták gyerekeiket, ajánlották ismerőseiknek, hogy ezüst töméssel tömessék fogaikat. A konkurencia harcon kívül, a kedélyeket az borzolta leginkább, hogy a Crawcour fivérek nem voltak fogorvosok.

I. Amalgámháború: 1833 – 1855

A fogorvosok lázadásának okai: 1. a sarlatánok ellen, a lakosság védelmében, 2. maga az anyag ellen, melyet szakmailag teljesen elégtelennek tartottak, 3. a higany ellen, annak mérgező és betegséget okozó hatása miatt.

Az Amerikai Fogorvosok Társasága szankcionálta a fogorvosait. Egyszerûen kizárta soraiból azokat a fogorvosokat akik használták az amalgámot. Indoklásukban a fogra, a szájra, és a szervezetre gyakorolt káros hatások szerepeltek. Mindhiába. A szegényebb körökben praktizálók tovább használták. Sőt! Megalapítják 1955-ben az ADA-t (American Dental Association), saját fogorvosi társaságukat, mely ma is vezető fogászati szervezetnek tekinthető. Egy szervezet, melynek szülőanyja az amalgám. Ma is több mint száz amalgámgyártmányt ajánl, a fogászati szakma számára, megfelelő tömőanyagként. Míg a szakma egy részről, a teljes biokompatibilitás felé halad, és a minél esztétikusabb megoldásokat helyezi előtérbe, addig ez a szervezet makacsul ragaszkodik egy olyan fogtömőanyag ajánlásához és megfelelőnek nyilvánításához, mely a világ második legmérgezőbb elemét tartalmazza. Nem kis hányadban, mintegy 50 % – ban.

Dr. M. F. Ziff floridai amalgámtörténet szakértő írja, hogy csak a pszichológusok és a pszichiáterek a megmondhatóik, hogy a szövetség miért ajánlja és védelmezi ezt az emberi szervezetre oly káros anyagot.

Tény, hogy a tudósok nagy többsége az 1980-as évekig maguk is meg voltak győződve az amalgámtömések ártalmatlanságáról. De térjünk vissza a kronológiához.

Az amalgám fénykora: 1855-

Dr. E. Townsend ónt kevertet az eredeti összetevők mellé, hogy az ún. tágulási problémát megoldja. 1870-ben Dr. Flagg a zászlóvivője az amalgámtömés melletti első szervezett mozgalomnak. Flagg nagy név volt a fogászatban, tömőmûszert neveznek el róla. Dr. Black is az amalgám tökéletesítésével járult hozzá a szakma akkori fejlődéséhez. 1900-ban megalkotta azokat az fogüregalakítási szabályokat, melyek ma is fontosak, és az egyetemi tananyag részét képezik.

II. Amalgámháború: 1926 – 1939

1926.-ban hirtelen feltûnt egy kémikus professzor Dr. Alfred Stock (Kaiser-Wilheim Institute), aki maga is a krónikus higanymérgezés tüneteitől szenvedett. Élete egész munkásságát annak szentelte, hogy az amalgám tömésekből folyamatosan felszabaduló, igen kis mennyiségû, higanygőz által okozott megbetegedéseket vizsgálja. Már 1926-ban figyelmeztette a fogorvosokat publikációiban:

A fogászatnak teljességgel el kellene kerülnie az amalgám használatát, de legalább mellőzni, amikor csak lehetséges. A higany, kis mennyiségben de folyamatosan, felszabadul a tömésekből, és a testbe lerakódik. Nem kétséges, hogy a higany sok testi tünet okozója. Ezen tünetek: fáradékonyság, depresszió, ingerlékenység, szédülés, gyenge memória, szájgyulladások, hasmenés, étvágytalanság és krónikus léghurut. Az orvosoknak komolyan meg kellene fontolniuk ezt a tényt. Az amalgám fogtömő anyagként való meggondolatlan bevezetése komoly vétek volt az emberiség ellen.

A II. Amalgámháborúnak a II. Világháború vetett véget. 1941-ben Dr. Frykholm fültanúja volt Prof. Stock svédországi előadásának. Valami módon úgy értelmezte az előadást, hogy a professzor revidiálta korábbi álláspontját az amalgám toxicitásáról. Jóllehet erről egyáltalán nem volt szó, azonban Dr. Frykholmot kutatásokra ösztönözte, felméréseket és statisztikákat készített. Munkáját 1957-ben az Acta Odontologia Scandinavia-ban összegezte: az amalgám biztonságos, kivéve annál a néhány egyénnél, akik erre túlérzékenyek. Ez a summázat lett a Nemzetközi Fogorvosi Egyesület politikájának a sarokköve.

III. Amalgámháború

Egészen az elmúlt 20 évig a tudósok maguk is meg voltak győződve az amalgámtömések ártalmatlanságáról. Elsőként Gay és munkatársai állapították meg, hogy a higany higanygőz alakjában a tömésekből felszabadul, és ehhez még rágómozgások sem kellenek. A felismerés kutatások áradatát indította meg. Ezek bizonyítják, hogy az amalgámtömések viselői valóban higanygőznek vannak kitéve a saját töméseikből (1.ábra).

Az amalgámból eredő terhelés jelentőségét sokáig alábecsülték. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) csak 1991-ben állapítja meg, hogy az általános népesség higanyterheléséhez jelentősen hozzájárul az amalgám, mint fog tömőanyag. 1996-ban kimondják, hogy a higany esetében toxikológiai (mérgezési) határértékről nem beszélhetünk. Toxicitásához nem fér kétség, akár milyen kicsiny értéken sem, akár jelentkeznek tünetek, akár nem.

Az amalgámkorszak vége!?

1987- ben Svédországban, a kormány által elismert tudós csoport munkája bizonyítja, hogy az amalgám toxikológiai szempontból teljesen alkalmatlan. Terheseknél azonnal felfüggesztik az alkalmazását. 1992-től tervbe vették a tömések fokozatos beszüntetését. Kezdetben tejfogazatba, majd a fiatal korúaknál lett tilos a használata. 1997-től svéd állampolgár fogát tilos amalgámmal tömni. Manapság a svéd betegbiztosító magára vállalja a tömések cseréjének költségeit. A nyugati államok felvilágosultabbak és megengedhetik maguknak, hogy törvényileg részben vagy egészben megtiltsák az amalgám használatát. Ausztria, Ausztrália, Dánia, Norvégia, Finnország, Németország az 1990-es években számtalan rendelkezéssel szorítja vissza a felhasználását. Hazánkban egyre több tájékozott páciens keresi meg a rendelőket a csere igényével. Elfogadják, hogy a lerakódott higanyt a szervezetükből, célirányosan, a nehézfémeket kitakarító méregtelenítéssel együtt kell eltávolítani Ma az Egyesült Államokban a tiltás is olyan ovációval kísért, mint a hőskor sikerei. A legkirívóbb példa, a kaliforniai fogorvosok kötelessége, hogy a következő feliratú táblát praxisuk bejáratához helyezzék el, amennyiben használnak amalgámot:

A rendelő olyan anyagot használ tömőanyagként, mely higanyt tartalmaz, és a higany az anyagból felszabadul. A kaliforniai kormány jelen tudása szerint ez az anyag már az embrióra is hatással van, és veleszületett károsodásokat okoz.

Dr. Tóth Ildikó biológus fogorvos Szeged

(A MOBOT – Magyar Oralakupunktúra Orvosok és Biológiai Fogorvosok Társasága ­- által felkért szerző)